Hanák Kolos - a 36 km-es Mátra túra

 Ismét túl vagyunk egy Hanák Kolos teljesítmény túrán. 

Életem legfélelmetesebb időszakja mikor ez közeledik, mert 4 évvel ezelőtt is végig csináltuk és nekem akkor az volt az első alkalom, de sok rossz emlékem van arról az időszakról. Nem voltam rá és felkészülve rendesen (se fizikailag, se mentálisan), fogalmam sem volt mire számítsak, mennyit és mit kell kibírni. 
Szerencsére velem volt akkor is Zoli (ki más rángatott volna el? 😂 ), és végig mentünk rajta, csodával határos módon szint időn belül.
Persze ez most más volt ennyi idő elteltével, de elmesélem ezt az élményeinket is.

Úton felfelé a Kékesre; itt még csak ennyi látszott a 
szörnyetegből.

Tavaly úgy döntöttünk, hogy idén újra indulunk. Ezt a teljesítménytúrát minden évben áprilisában rendezik, de idén sikeresen átcsúszott szeptemberre - a hülye covid miatt. 

Amúgy ha valakit érdekel, megtudjátok nézni a Hanák Kolos túraegyesület honlapján. Többféle túrát indítanak, így nem csak egy félére lehet jelentkezni; mi is gondolkodunk most egy másik fajtán. 

Idén viszont ezt még végigcsináltuk. Ugyanolyan borzalmas volt mint 4 éve.
Próbáltam egyébként készülni rá. Azért egy 36 km-es út a hegyekben nem könnyű kihívás szerintem - főleg olyan embereknek, akik nem éjjel nappal túráznak. 
Ne tessék össze téveszteni a kirándulgatásokkal (amikor mész az erdőben sík terepen és nézelődsz, gyönyörködsz a tájban, meg - meg állsz lazulni, fotózni), mert ég és föld a különbség közöttük. 

Igyekeztem nem félvállról venni a dolgot, így ahogy mondtam is, készülni próbáltam rá. Így utólag azt tudom mondani, hogy mint halottnak a csók... Azért egy konditermi rákészülés nem ér semmit ilyen terepen. Na jó, ez így nyilván nem teljesen igaz, mert azért a kardiók nagyon sokat számítanak, és a combizmaim is nagyon szuper hasznosak voltak egész úton 💪 , de mégis halál volt.

Hajnalban keltünk, hogy időben felérjünk a Kékesre. Ott indítottak minket útnak, megkaptuk a rajtidőt és viszlát. Több állomás volt útközben, ahol pecsételtetni kellett, meg frissítőt osztogattak. 

Az eleje rögtön egy extra mély lejtővel kezdődik ahol fától fáig kell rohanni (vagy döcögni). Úgy érzem, hogy nagyon vagányak voltunk; az út nagy részét lefutottuk, a lejtőn extra jól leértünk és az első ellenőrzőponthoz jó időben értünk oda. 

A második ellenőrzőpont előtt van egy nagyon hosszú és extra meredek domb amit meg kell mászni - na az az én mumusom. Az ott tizedmásodperc alatt szétcsapta a vérnyomásom és olyan szinten lettem rosszul, hogy elmondani nem tudom.
Nálam ez ilyen jellegzetes dolog, hogy mikor nagy a vérnyomás különbség, akkor a gyomromat érzem úgy, hogy tele van és nagyon rám jön a hányinger.  Ezen mondjuk az sem segített, hogy végig tűzött a nap minket ezen a szakaszon. 
Galyatető - undorodom a helytől amiért ilyen fájdalmakat okoz minden alkalommal 😂

Itt már Kékes tetőn vagyunk; várakoztunk
8 óráig. Sajnos a kép nem adja át azt a mélységet, magasságot
mint ami a valóság volt.

Nem tudom ezzel a gyomor dologgal mit tudnék kezdeni, nyilván hozzá kellene ehhez szoktatni a testem, de most megölt. 

Mikor odaértünk az állomásra nem bírtam tovább indulni. Ez az egyik olyan része a versenynek, amikor kilehet szállni. Bennem nagyon erősen kavarogtak a gondolatok, érzelmek erről, mert ennyire szarul régen voltam. 

Nagyon magasan voltunk itt már.

Végül nem történt meg, nem adtam fel, mentünk tovább és idővel hozzászokott a testem és már nem okozott gondot az egész felfelé menet. 

Természetesen a testem nem adta fel ilyen könnyen: szúrt az oldalam, fájt a hasam, a derekam kezdett elnehezedni, a csuklyás izmot is éreztem az idióta testtartás miatt, a talpam már odavolt, a tüdőm égett, és itt még alig jöttünk. 😌
Persze ezekkel gyorsan meg kell barátkozni, mert több órán keresztül elkísérnek és keserítik az ember életét. 

Akkor örültem, mikor már ez a hányinger elmúlott. Fizikailag ételt nem tudtam magamhoz venni egész nap.  Hajnali fél ötkor ettem egy kis darab szendvicset, de nagyon ügyeltem, hogy teljen el egy csomó idő, mert első alkalommal ezt is megszívtam. 
Viszont idén okosabban csináltam; vettem a Scitectől egy pár izotóniás port vízbe, pár csomag fehérjét, vittem folyékony magnéziumot és simát is (és milyen szerencse! - kellemetlen mikor elkezdi a görcs valamidet húzni), BCAA-t, meg egy rakás vitamint...
Muszáj erre is készülni mert ezek hiányába összeomlik a test az biztos. Azért 9 vagy annál több órán át egy ekkora stressznek kitenni a testet kellemetlen és megfelelő támogatás nélkül felelőtlenség is. 
Ezek egyébként jó szolgálatot tettek, mert nem merítettem ki a testemet, csak fárdtságilag.  

Egy ideig jól haladtunk, viszont utána meg Zoli térde adta fel a szolgálatot egy hosszabb lejtő alatt, így amiatt kellett többször megállni. Itt már körvonalazódott bennünk, hogy nem biztos, hogy sikerül időre a dolog. A térd amúgy sem játék, így nem szabad erőltetni, ott rohadjon meg minden más akkor. 

A háttér sajnos nem látszik és a fejünk is 
csalóka, mert közel sem voltunk ilyen 
vidámak ám 😂 De elértük a legmagasabb
pontot; csúcson voltunk 😎

A kilátás ennél ezerszer szebb volt természetesen, 
csak a kép itt se adja vissza - amit nagyon sajnálok, mert nem 
sűrűn fogunk ide feljárni. Videót is készítettem itt
de azt meg nem tudja kezelni a blogger, szóval gratulálok. 

Amikor odaértünk az utolsó nagy ellenőrzőponthoz, az megint olyan rész volt, ahol kitud az ember szállni. Megint nem sokon múlott, csak most Zoli gondolkodott el rajta és meg is értem. 

Ennél a pontnál van az, amikor az utolsó nagy hajrára készül az ember: 6 km dombnak felfelé folyamatosan és 7 km mélyen lefelé a hegyről jó kis sziklás úton.  
Itt már kentük a lábunkat a sportgéllel, mert a fájdalom elviselhetetlen méreteket öltött (de erre a pontra mindig így járunk); ráadásul nekem sikeresen becsípődött egy ideg a derék résznél, ami szépen a jobb lábam oldalába sugárzott ki minden egyes lépésnél ♥ Olyan boldog voltam ettől, hogy szavak nincsenek rá (egyébként ez a gondom hónapokkal ezelőtt is kijött a konditeremben és van is valami gond nekem ott hátul - gyerekkorban megállapították, aztán pont idén megyek vissza, hogy ránézzen a doki).

Ez egy gyönyörű látkép, de a legundorítóbb helyen
fotóztam: ez már az a lefelé 7 km-es rész volt, a sziklás talajjal,
amin minden egyes percben meghaltunk. 
De ez a látvány se mindennapi számomra, így muszáj 
volt ez a kép ♥ 
Ez amolyan szeretem - utálom kép lett.

Végül úgy döntöttünk, hogy ha idáig eljutottunk és eljöttünk az egészre, akkor érjünk már be - tökre mindegy mennyi időn belül. 😶

A lefelé menet volt extra kemény: végig bele vagy guggolva a mozdulatba és perceken keresztül közlekedsz így, plusz csúszik az egész út, meg a sok szikla darab a lábad alatt, kegyetlen. Ilyenkor jön rá az ember, hogy az a plusz 1 km is mennyire giga hosszú. 

Végül beértünk, de addigra már nagyon nehezen mozogtunk. "Csak" másfél órát késtünk 😂😂😂 Viszont ennek ellenére díjaztak mindenkit, akik meg jobban teljesítettek, ők különdíjakat is kaptak. Szóval megérte végig menni több szempontból is. 

Úgy érzem nagyon sok nehezítő tényező volt az egész út alatt - a nehézségi szintünket magasra állította az élet most úgy látszik. 

Zoli térde aggasztott a legjobban (azóta szerencsére jobban van) és nem is tudom, hogy neki való e ez az egész már így. A lába is tönkre ment teljesen (ezer vízhólyag), fájt neki is a dereka, a nyaka, a minden is 😃
Nekem most a lábammal nem történt semmi kivételesen (nem is értettem, de még csak vízhólyag sem lett, a körmömről meg nem is beszélek), ellenben a gyomrom az nagyon megszenvedte, meg a vádlim és lábfejem nagyon fájt. 

Az időpont se kedvezett: ezt áprilisban rendezik általában és akkor azért a Mátrán még erősen esélyes, hogy fagy van inkább, most meg mindenütt növények, bogarak, szúnyogok, rohadt napsütés és mocskos meleg. 
A túraút egy két részét módosították, így kétszer is sikerült eltévedni (vagyis egyszer rossz irányba indultunk, másodszor meg a hosszabb úton), ahol szintén időt vesztettünk. 😌😂😂😂

De nem történt semmi gáz végül is, mert a lényeg, hogy beértünk a célba, még ha a belünket is húztuk magunk után.
Ilyenkor mindig elcsodálkozom, hogy mennyire sokat bír az emberi test és szervezet. Mennyire erősen lehet a határokat feszegetni.
Egy óra alatt kiszoktam fáradni az edzőteremben, és most ezt nem engedhettem meg magamnak, pedig ugye a testem ehhez van hozzászokva, hogy utána vége. S most mégis 10 órán keresztül sanyargattuk magunkat. De képes rá.
Nagyon sokat rátett, hogy az akaraterőnk sem hagyott cserben, mert annál rosszabb nincsen. Minden egyes lépésünk ebből táplálkozott, szóval ott kellett lenni fejben nagyon. 

Plusz az alázat. Nem szabad ezt a helyet, ezt a versenyt alábecsülni. Ezért is mondom, hogy ezeket főleg az értheti meg aki végig csinált már ilyen komolyabb teljesítményű versenyeket. Egészen addig csak blabla amiket írok. 

Akarat + Alázat + Erő = Célba érés 

Nálam valahogy így néz ki a képlet. Nyilván ez mindenkiben máshogy épül fel, de nekem ezekre kellett rájönnöm, ezek körvonalazódtak bennem egész túra alatt. 

Egy újabb tapasztalatnak nagyon jó volt, ilyenkor gondolja át az ember, hogy mi az amit jól csinált és mi az amit másképp kell majd a következő alkalommal (ha lesz következő). 
Amin nekem változtatni kell majd, hogy muszáj lesz terepre is kijárni, túra útvonalakat végig csinálni, mert ezek nincsenek a lábamba. Így hiába van extra jó fizikai állapotom, semmire nem jó ezen a terepen. Kicsit olyan ez, mintha én most gyógypedagógusként bemennék egy műtétet levezényelni. Sok mindent kellett tudnom az eü-s dolgokról, de nem lettem tőle orvos, nem mozgok jól azon a terepen. 

Ez amolyan érdekesség; ennyi lépést tettünk meg ezen a napon.
Mondjuk kicsit több lett nap végére, de azért extra. 
Sose döntjük meg ezt a rekordot 😂

Úgy érzem mindent megtettünk azon a napon. Persze valahol szomorú, hogy nem sikerült a szintidő, de ott rohadjon meg ilyen szívások után és a végeredményen nem változtat, hogy beértünk. Örülök, hogy egyikünk sem szállt ki egyik részen sem, cserben hagyva a másikat. 

Azóta egészen helyre jöttünk. A másnap és a harmadnap kegyetlen volt; nem tudtunk rendesen mozogni az extra izomláztól, ráadásul akármikor megpihentek az izmok, annál rosszabb volt újra megindulni. Most eltelt 3 - 4 nap és már sokkal jobb. Már a kondiba való visszatérésemen gondolkodom 😂 Viszont azt nem döntöttük el, hogy indulunk e bármin még életünk során. 

Szerintetek kellene?