{Vigyázz! Kész! Posztolj! } - Álomállás

Ismét VKP poszt nap van,ahol az álom munka témakört kellene kifejteni. A játék részleteiért a Pillecukor blog íróját, Orbán Szilvit keressétek fel- szívesen ad részletes tájékoztatást! (:

Mikor középiskolás voltam,soha meg sem fordult a fejembe,hogy mi az amit szívesen csinálnék. Ugye olyankor az ember inkább arra gondol,hogy továbbtanulás itt ott, szakma legyen e vagy egyetem... Persze nyilván az ember úgy válogatja ezeket,hogy mi az amivel később foglalkozni  szeretne,de szerintem ez az egész középsuli utáni rohanás egy nagy marhaság.
Gondoljatok csak bele: ott van az egyén érettségi előtt,18 éves fejjel és még nem igazán nevezhető érett felnőttnek. A kor maga papíron édeskevés- nem jelenti azt,hogy máris serdülőből egy döntésképes,felelősségtudatos ember lett. Mégis érettségire készülve zaklatják már az embert,hogy  jaj döntsd már el,hogy hova akarsz tovább menni és mégis mit szeretnél tanulni,ergo mivel akarsz később foglalkozni. Ez annyira borzalmas,mert nem elég a diák baja az érettségire való felkészüléssel,de még ez is ott van,hogy hozzon meg egy -majdnem- egész életre kiható döntést a jövőjével kapcsolatban.. S persze mindezt  hetek leforgása alatt.
Kicsit elkalandoztam,de a lényeg,hogy én se voltam az a nagyon határozott ember,de legalább az érdeklődésem meg volt utolsó évemre.

Fényképészet. 

Engem ez hozott lázba,ezt akartam csinálni ,de valahogy sose járt azon az eszem,hogy én majd valami híres nagy fotós leszek (talán egyszer volt egy ilyen időszakom,mikor ezt tartottam álom melónak,mert csak kattintgatni kell és jaj de jól élek majd -persze hamar rájöttem,hogy ez többről szól)... ,de sajnos azt se mérlegeltem,hogy önjelölt fotósokkal Dunát lehetne rekeszteni. Így hát hirtelen felindulásból beiratkoztam az itteni fényképész suliba -amire azóta azt mondom,hogy buta döntés volt,de hát sietni kell ugye.
Egy évig voltam hajlandó ezt csinálni és utána elegem lett az egészből,mert semmi nem úgy ment a rendszerbe ahogy kellett volna, így vége lett. Szakítottam a fotózással ilyen téren és megmaradtam magamnak kis hobbi fotósszerűség.
Utána sokáig nem tudtam mit kezdeni magammal, majd jött az ápolói,gondozói szakma része az életemnek és lényegében sínre került az életem. Ugyanis azt tudni kell,hogy a családomban mindenki ezt csinálja anyai ágon. Így sok kihagyás után,szép lassan én is rátaláltam arra,ami a vérünkben van. S innentől jött vele az is,hogy nekem ezen szakterületen van az álomállásom!

Felnőttképzéses rendszerben tanultam a szakmát és mellette egy év után kaptam is munkát-ami végleg megpecsételt és hozzákötött a fogyatékos emberekhez. Eredetileg a fényképészetet is azért akartam,mert ezzel emberek között lehetek,alkothatok róluk valami szépet,segíthetek benne,hogy még az is szépnek lássa magát aki amúgy nem.... De végül ez csak hobbi szinten maradt meg és az álom munkám ez lett.
Sokan mondják,hogy nem egyszerű és igazuk van. Sérült emberekkel nehéz hosszútávon bármit is kezdeni,de mégis én teljesen máshogy látom mint egy kívülálló. Tőlem ez nem idegen és bennem van a 'szívesen segítek' érzés.
Sose akartam egy irodában ücsörögni és az emberek butaságán felhúzni az agyam, majd ötvenévesen infarktusba meghalni vagy bármi ilyesmi. Szóval tökéletes ez nekem így ahogy van. Persze azt megtanultam,hogy kellenek bizonyos időközök mikor mással foglalkozom és nem velük,mert különben belefásulnék.  Az ilyen munkák ami emberekhez köt, muszáj határt húzni és néha elvonatkoztatni és ha mindezt jól csináljuk,akkor sokáig hűek lehetünk a szakmánkhoz, hivatásunkhoz.
Sokat lehetne még erről mesélni,de nem akarom tovább húzni az egészet,mert ennyi a lényeg (:

Nézzük a többiek álomállásait: