Oldalak

2016. február 23., kedd

Miért lenne ciki szinglinek lenni?!

Sokat gondolkodtam ezen a témán mostanság,főleg mert nem egy embertől hallom vissza,,hogy cikinek érzik azt,hogy nincs mellettük férfi. Illetve pár hete megkaptam a fejemhez egy srác ismerősömtől,hogy "pasizzál már be,mert vén lány maradsz", majd egy másik embertől azt,hogy "a nő dolga ellátni a háztartást és gürizni otthon". Are u fucking kidding me.
Főleg azért gondolkodtam el,hogy írjak e róla,vagy ne? Tudom,hogy ez a téma mindenkit érint valahol.így úgy döntöttem,hogy megosztom a csapongó gondolataim egy részét erről a témáról.

Én úgy gondolom,hogy mind a kettő állapot jó. Ha van egy társa az embernek,akkor mindig számíthat rá és közösen építgetik a jövőjüket (itt most az olyan férfiakra gondolok,akiknek komoly szándékaik vannak és nem csaponganak), bármi van megtudják egymással osztani,stb. Viszont hátrány is,mert ha az ember újra szingliségre eszmél egyszer csak,akkor onnantól nehezen tud létezni,mert elkényelmesedik.
Tudom,hogy az ember alapvetően társas lény és kellenek a kapcsolatok,de miért is kellene erőltetni? Ha valaki jól érzi magát egyedül és ráadásul megtud állni a lábán,akkor az inkább tiszteletreméltó mintsem ciki.
Ahányan vagyunk annyiféleképpen gondolkodunk erről a témáról,amivel nincs is baj,viszont az ilyen szélsőséges nézeteket utálom,mint hogy a "nőnek ki kell szolgálnia a férfit".  Bár most nem ez a téma.
Szerintem senkinek nem kellene ezt elhinnie vagy így éreznie. A legtöbb ilyen ember aki egyedülálló állandó, önértékelési gondokkal küszköd(bár kivételek mindig vannak),mert a környezete elülteti benne a "Te szar vagy" érzést,mert a "Nekem van pasim,Neked nincs" állapotokat éreztetik a másikkal- van,hogy öntudatlanul is (például egy pár ott smárol nyilvános helyen). Az embereknek nem kéne ezt érezniük,mert ugyanúgy joguk van az egyedülléthez,mint a párkapcsolatra.  Mindig az az első feltételezés, megítélés egy emberről ha szingli,hogy "na ezzel valami baj van", és nem sok ember gondolja át,hogy esetleg ő maga döntött így,hogy most ez kell neki vagy lehet szakítás utáni állapotban van,vagy gyászol mert elvesztette a kedvesét...ki tudja.
Valahol sajnálom azokat az embereket,akik  a társadalmi nyomás miatt rosszul érzik magukat- ilyenkor néha jó kívülállónak/különcnek lenni,mert engem valahogy nem tudnak meghatni ezek a dolgok. Nem mondom,hogy én nem kapom fel a fejem,ha valaki megszól,de azt is főleg azért,mert nem értem mit hisz magáról,hogy kioktasson a saját életemről.

Mielőtt valaki félreértené, én nem szidom egyik állapotot se mert hogy nekem most nincs senkim és nem indítok hadjáratokat a boldog kapcsolatban élők ellen sem,csak szimplán próbálom megértetni,hogy mindkettő dolognak meg vannak az előnyei és hátrányai is és totál felesleges erőltetni bármit is.  Jó ideje magam vagyok és nem érzem azt,hogy letargiába meg depresszióba kéne essek. Sok olyan program van,amit most megengedhetek magamnak,mert nem kell az időmet megosztanom senkivel sem, vagy bárkinek is a kedvében járni és állandóan tűkön ülni,hogy na mikor találkozunk?, mit csinál a másik?, gondol e rám?, más csajokkal is beszélget e?, stb.  Kiolvastam egy rakat könyvet, tudok a munkámmal foglalkozni, van idő magamra,eltudok menni úgy vásárolni,hogy a másik nem siránkozik nekem, van idő testedzésre és mindent akkor csinálok,ahogy én szeretném,mert minden tőlem függ és nem egy másik személytől. 
Én azt mondom,hogy senki ne keseredjen el,adjon időt magának (hisz sokszor mi magunk nem vagyunk felkészülve), aminek/akinek jönnie kell jönni fog.  Semmiféleképpen nem szabad mindenért magát okolnia senkinek,ha éppen nem jön minden úgy össze valami és feladni sem szabad. Mindannyian a harmóniára törekszünk az életben és az előbb utóbb be is áll- de biztos vagyok benne,hogy nem adja magát könnyen és ingyen sem. Minden jó dologért keményen meg kell küzdeni és sok próbáltatáson keresztül kell menni.
Nálam az élet minden területe háború.

2 megjegyzés:

  1. Szerintem...az embernek mindenképp meg kell(ene) tanulnia egyedül is lenni...mert ha békében tud önmagával lenni, akkor a kapcsolata is kiegyensúlyozottabb lesz...(Tovább gondolva...szerintem az embernek a kapcsolaton belül is "tudnia kell" egyedül is lennie...az egyedüllét nem jelent magányt, és mindenkinek van szüksége egy kis "én-időre"...persze nem szabad túlzásba vinni, de ha pl már együtt is laknak, akkor szerintem mindenképp érdemes pasis sörözés, vagy csajos mozizás is...vagy bármi...:D)

    Utolsó gondolatmenetedben pedig tökéletesen egyet értek...:)
    Bár...én inkább csatának nevezném a területeket, és az életet magát háborúnak, ugyanis ha egy-egy területen esetleg elbukunk, attól még nem háborút vesztettünk, csak az adott csatát...vagyis ezt most nem kötekedésképpen akartam írni, csak arra, hogy nálam "kisebb" jelentősége van az adott harcoknak, és az egészet egységesen veszem a megvívandó háborúnak...

    (Ha néhol értelmetlen, bocsánat, hajnali negyed három van, és telefonról írok...a T9 pedig csodákra képes...xD)

    VálaszTörlés
  2. Ha van valakink, egyedüllétre vágyunk. Ha nincs, akkor valakire. Kicsit göndör haj vs egyenes haj probléma ez. Úgy gondolom, hogy tudni kell magunk lenni kicsit, sok mindenre jó az egyedül (pár nélkül) töltött idő. Tudni kell akkor is teljes életet élni. Ha csak a másik emberrel vagyunk kerek egész, annak a vége egy jó nagy erőlködés lesz, és nem fog összejönni. Mindenki maga tudja, mikor elég az elég, és nem egy kívülálló.
    A sokáig tartó egyedüllét viszont, nem is feltétlenül befelé fordítja az embert, hanem együtt élésre képtelenné teszi. Nekem a baráti körben van olyan fiatal lány, aki az ötven éveseket megszégyenítő házsártossággal bír, és nagyon nehéz vele együtt élni, mert olyan, mintha az ő akarata létezne, a másik meg idomuljon hozzá. Ez a kapcsolaton belüli elkényelmesedés ellenpéldája számomra.
    Az én szememben sokkal „cikibb” azért együtt lenni valakivel, hogy ne legyünk egyedül, mint az, hogy magunkban is tudunk élni.

    VálaszTörlés