Oldalak

2019. február 7., csütörtök

Társadalmi elvárások #1

Azon már rég túl vagyunk, hogy tessék megfelelni a viselkedéseddel meg az öltözködéseddel a társadalmi normáknak. Legalábbis ezt én már rég le tudtam tenni. Főleg tini korban nagy ennek a hatása, mikor mindenhonnan ezzel bombáznak, meg akkor még kisebb az ember ellenállása és nehezebben érvényesíti az akaratát, így könnyebb az elnyomás meg a ráhatás.
De ezzel az én koromban (legalábbis aki lelkileg erre megérett) nem sokan foglalkoznak, már rég lerakták és éli mindenki úgy a kis életét, ahogy jó neki- úgy öltözködve ahogy akar.

De valójában nem is erről akarok beszélni, mert most kivételesen nem ez volt ami befészkelte magát a fejembe, hanem egy teljesen más dolog, ami mondhatni ugyanilyen elvárás, minthogy normálisan öltözködjek.
Ilyen többek között, hogy "ennyi idősen meg kellene házasodni".  Valóban feltűnt nekem is, hogy az ismerőseim nagy részénél ez történt, mert a facebook hírfolyam másról sem szól, csak a lánykérésekről, házassági képekről. Amivel persze semmi baj nincsen, mert ugye ez a "normális", ez az elvárás az emberektől, ezt szokták meg, ezt így is akarják.
De annyira feleslegesnek érzem, hogy másoknak is lenyomják ezt az egészet a torkán, szinte kötelező jelleggel, vagy ha más nem akkor nyomasszák vele az embert az állandó kérdésekkel úgy, hogy tényleg legbelül az elbizonytalanodás legyen a végén, a kételkedés önmagunkban és/vagy a másikban, hogy akkor nem is szeret eléggé. Közben ez egy marhaság.
Nem egyszer kérdezték a hozzátartozóimtól, hogy na házasság? Aztán úgy jön le az egész, hogy nekem nincs is jó kapcsolatom, biztos millió gond van, vagy hogy milyen gyerekek vagyunk még. Szinte lehet érezni ezt, meg mellé a szánalmat az emberek részéről.

Elhiheti mindenki, hogy nincsen semmi gond, hogy ennyi idősen én nem házasodtam meg, ugyanis azt tudni kell rólam (aki esetleg még nem tudta), hogy én ellenzem az egészet. Mármint nincs gondom azzal ha más csinálja, de a magam részéről nincs ilyen elvárás vagy távlati terv köszönöm. Amúgy is rengeteg szervezés, tervezés, idegeskedés és nem utolsó sorban rengeteg rengeteg pénz,.... aztán ha el akar az ember válni, még több pénz.
Biztos nagyon király dolog de nekem nem szükséges ilyen papír, ilyen formaság ahhoz, hogy megnyugtassam a lelkemet, hogy tudjam szeret a másik.
Mások nyomása, akarata miatt meg nem mennék ebbe az egészbe bele. Lehet évek múlva változik a véleményem erről, de jelenleg itt tartok és iszonyúan zavar, hogy erőltetni próbálják sokan és nem érdekli őket az, hogy én is tudok dönteni az életemről és nem kellenek hozzá ők.

 Szóval jelenleg ez az új kedvencem, a "mikor lesz már gyereked" kérdéssel kézen fogva. Szóval itt is a másik pontunk mert ugye hát ki nem maradhat a felhozatalból.  Napi szinten van elárasztva a közösségi média a sok gyerek képével, hogy ki milyen aranyos, cuki, vagy ott van az első fing, az első lépés, stb.
Halálos. 😪
Gonoszan hangzik, de a gyerekeket sem kedvelem és sosem éreztem vágyat arra, hogy nekem legyen sajátom. Gyerekkoromban vagy inkább tini koromban ugye azzal magyaráztam magamnak, hogy persze mert én magam is gyerek vagyok, majd biztos jön ez a pont.  Természetesen magamban kerestem a hibát, hogy miért lehet ez, mikor másnak 15 évesen is van és jaj de szereti. Aztán mellém fújt több olyan embert is a szél, akik ugyanúgy gyerek nem kedvelők voltak és rájöttem, hogy ez is normális. 💁

Egyenesen a falra mászok attól, mikor valakivel beszélgetek és más témája nincsen és kb. erről szól minden. Félreértés ne essék, nincs bajom ha valaki erről beszél, de NE állandóan. De az a túlárasztott nyálazás engem nagyon irritál. Sokan a háziállataikkal esnek így át a ló túloldalára és az sem jobb.
Illetve azt tudni kell, hogy van olyan ismerősöm akinek vannak gyerekei és van közte egész pici és teljesen jól elvagyok velük meg szeretem is őket, viszont nem voltak sztárolva őrült módon. 
A kisebbekkel semmit nem tudok kezdeni, a csecsemőket meg egészen csúnyának látom és nem tudom megérteni mi a szép benne- persze erre is az a duma, hogy "majd ha lesz sajátod, akkor nem így gondolod" , de köszi nem, amíg nem muszáj addig nem akarok. ✌
Ráadásul tudom, hogy mire felnő, nem lenne túl szép az élete. Most minek akarnék kínozni egy másik lelket a saját  önzőségem miatt? Már most szívás megélni és akkor neveld fel és ő is éljen meg utána. Na szóval nem hiszem,  hogy jó ötlet erre a világra.
Sok embernek szerintem el kellene fogadni, hogy nem mindenki való erre a szerepre és csak azért minden második embernek van, ne kelljen már kényszerből vállalni. Sőt szerintem tiszteletreméltó ha valaki felismeri a maga határait és nem hagyja magát belerángatni dolgokba csak azért, hogy a másik örüljön, meg a társadalom ne egy elfuserált aggszűznek nézze.

Kicsit komolyabb témákat feszegettem most. Természetesen ez mind általánosságban, az én szemszögemből. Ezzel nem kell egyetérteni és megérteni sem kell, de attól még így van jelenleg. Annak azért valahol örülök, hogy a modernebb társadalmunk nem kényszerít (egyenlőre) semmi ilyesmire.

Ezzel szemben viszont imádom az állatokat, főleg a cicákat így nagy valószínűséggel nevelni fogok valamilyen kis apróságot. 💗

2019. január 14., hétfő

Múltévi összefoglaló

Nem szeretnék nagy regényekbe kezdeni, csak pár kis gondolatot osztanék meg az elmúlt évemről, illetve az idei tervekről.  Ja, hát hosszú lett 😅

Jelenleg irtó beteg vagyok, mert ugye mivel mással is kezdődne az új év. Beteg emberek mindenütt, tinik akik nem öltöznek fel rendesen(szakadt farmerek), te meg elkapod és nem elég szenvedés munkába járni, de még a betegség is rájön plusz dolognak.
Ez már mondhatni hagyomány, mert mindig év elején jön ki rajtam- bár elképzelhető, hogy az év végi fáradtság ez, ami volt olyan kedves, hogy nem az ünnepi időszakot dúlta fel. Milyen nagylelkű. De reménykedem, hogy most túl leszek rajta és erre az évre kész.

A múlt évem egyébként nem volt olyan katasztrófa. Volt benne jó és rossz is, nagyobb jó dolgok, sok kicsi rossz.  De tényleg nem panaszkodhatom, mert nagy lépéseket tettünk.

Év elején sikerült Zolival össze költöznünk- de úgy, hogy mindketten függetlenedtünk a szülőktől. Ez azért eléggé nagy lépés (legalábbis nekem, Zoli nevében nem beszélhetek), mert a mai világunkban mást sem hallani, hogy az emberek 30-40 évesen is otthon élnek, mert lehetetlen az önfenntartás. Én is ellettem volna még otthon, de valahol jobb ez így, mert az ember így teljesen önmagáért felelős és nem szól bele senki, hozhatunk ténylegesen saját döntéseket anélkül, hogy minden jóindulattal valaki beleszóljon.

Ezzel egy időben szinte, teljesen önerőből találtam egy másik munkahelyet. Lehet, hogy hülyén hangzik meg nem kellene, hogy fontos legyen kiemelni azt, hogy önerőből, de nekem mégis az. Hiszen az eddigi munkáimat így vagy úgy, de a kapcsolataimnak köszönhettem. Itt viszont egy teljesen új közegbe csöppentem, új város, új emberek és senkit nem ismerek,  és mégis összejött egy munka, ami lényegében ugyanaz mint az előzőek. Aki esetleg nem tudná: felnőtt értelmileg sérült emberek egy lakóotthoni közösségben.

Pont költözés közben volt a záróvizsgám a suliban, szóval egy időben lett még egy szakmám; és ez is mikor máskor lenne, mint költözéskor, az új munkahelyre való beszokásomkor. A nagy vizsgámat már úgy tettem le, hogy Fehérváron laktunk és be kellett utaznom. Iszonyú időszak volt ez az egész, de sikerült és lett végre egy nagyobb fokú végzettségem is.

Újra tartom a kapcsolatot régebbi barátokkal, barátnőkkel. Most, hogy közelebb kerültem a fővároshoz sokkal jobbak az esélyeim utazni az ott élő ismerőseimhez, barátaimhoz. Most már csak egyetlen egy akadály van, hogy a munkám időbeosztása semmit nem enged. Erre igyekszem gyúrni ebben az évben, jobban beosztani az időmet.
De örülök, hogy újra kommunikálok pár emberrel- persze akivel nem lehet, azzal hiába próbálkozom, nem jutok előrébb és ilyenekre egy idő után elfogy a motiváció sajnos; nem lesz kedvem időt és energiát áldozni rájuk, mert ők sem veszik a fáradtságot, holott mindenkinek ugyanannyi ideig tart mint nekem.

Az egészséges életmódomnak most annyi. A legrosszabb dolog volt elhagyni a pécsi edzőtermet, ahova jártam. Itt Fehérváron minden 2×- 3× drágább sajnos és ez nagyon visszavetett több téren is. Erről egyébként tervezek írni, hogy milyennek látom ezt a várost.
A lényeg, hogy kondizni nem sokat tudtam járni, mert horror áron van a bérlet is, meg a napi díj is; itthon egy ideig működött a dolog, de sajnos megcsömörlöttem, meg változott a beosztásom időrendje és már borult minden, szóval szerencsétlenül alakult ez a része az életemnek. Plusz még az ünnepek... Mi egész végig utaztunk. Itt is kajálni, ott is kajálni (és muszáj mert különben "jaj ki kell dobni", és a pazarlást gyűlölöm), de közben 3-4 órát ül az ember egy helyen mert utazik.. Szóval katasztrófa volt.
Ezen a dolgon még változtatnom kell. Iszonyú nehéz ilyen munkarendben összeállítani  normális időbeosztást úgy, hogy pihenésre is jusson a 12 óra munka mellett. Egyenlőre minden évben kudarcot vallok ezen a téren, mert folyamat változás van, nincs rendszer és nem vagyok egy túl spontán ember.
Sajnos emiatt egy drasztikus változást találtam ki: más kondiba fogok járni. Ugye mi eddig együtt mentünk Zolival, mert itt van egy a seggünkbe, de kb. a legelitebb és nem jönnénk ki jól anyagilag. Így én kinéztem egy másikat, ahova buszozni kell, de árban olyan mint a pécsi és ide munka előtt és munka után is tudnék járni. Más módszert jelenleg nem látok.
Ha valaki esetleg dolgozik ilyen munkaidőben, megoszthatja velem a tapasztalatait (: Mindenesetre, ebben még ügyeskedni kell.

Danival szerencsére simán össze tudunk járni- igaz nem annyit mint mikor pécsi voltam, de azért idén tavaly is készültek fain sorozatok, bár nekünk jelenleg a lehetőségeink korlátozottak sajnos, mert nem tudok távolsági busszal annyi mindent cipelni 😆 Szóval erre is valami okosat ki kellene találni, hacsak le nem teszem a jogsit 😝😝 Ami nyilvánvaló, mert Zoli se hagy ezzel békén, bár én nem akarom.

Vettünk jegyet egy külföldi fesztiválra. Meg megvannak a repülőjegyek is, szóval menni fogunk idén a Midgardsblot fesztiválra augusztusban. Ez az amitől rettenetesen félek,- mert nem hogy norvégul nem tudok, de angolul se normálisan, viszont ami biztató, hogy ott senki nem tud rendesen angolul (videókban hallani), így nem olyan gáz ha össze vissza magyarázok majd, meg hát ász lapom Zoli, ő fain angolul-, viszont egy hatalmas álmom válik valóra, hogy eljutok Norvégiába ♥  Szeretnék majd sok sok beszámolóval hazatérni.

Sok minden egyéb dolog is volt, de most egyenlőre ennyit. Vannak dolgok amin változtatni kell, idővel minden  helyére kerül.

További képekért látogassatok el az instagram oldalamra, vagy a Facebook Nekromancica oldalára.