Teljesítménytúra a Mátrában

Már tavaly megbeszéltük Zolival,hogy el kéne menni egy ilyen túrára,de akkoriban még csak itt néztünk ki egyet Abonyban,ami végül nem jött össze.
Mesélt nekem sokat arról,hogy ő korábban (évekkel ezelőtt) volt már ezen a Hanák Kolos túrán,ahol többféle ilyen teljesítmény túra van: 14km-es, 5óra alatt, 26km-es, 6,30 óra alatt, 36km-es, 9 óra alatt, illetve a leghosszabb az 55km-es, 13 óra alatt.

Itt álltunk sorba a nevezéshez.

Nos,most mi a 36 km-eset vállaltuk be(igen idióták vagyunk :D ). Ahogy közeledett az időpont, kicsit izgulni kezdtem,de meg kell mondanom,hogy sajnos nem eléggé. Nem azt mondom,hogy alábecsültem a hegyet (na jó de),vagy akár a teljesítménytúra fogalmát,de amit kiálltam az jóval szörnyűbb volt mint amire számítottam. Úgy képzeljetek el,hogy amíg ezt írom,aközben egy picit se bírok megmozdulni,különben azonnal mindenem fáj és hasogat. Olyan vagyok mint egy lerokkant ember,mert az összes izmom fáj,még olyan is amiről nem tudtam,hogy tétezik(ez vicc,mert igazából ismerem az anatómiát), illetve a talpam tele vízhólyaggal,vérhólyaggal,ami nagyobb mint maga az ujjam, illetve a két nagylábujj körmöm bekékült... De nem akarok ennyire előreszaladni (:

Nem vagyok ismert a környéken abszolút,de azt tudom,hogy Gyöngyös városán át mentünk fel a hegyekbe. Ez a része még emlékeztetett is a "kis" Mecsekemre,mert ugye ott azért én sokat jártam már,meg az is tele van jó kis -hányós- kanyarokkal,csak mondjuk úgy,hogy ennyire nem magas mint a Mátra. Felértünk a tv toronyhoz,ahol nevezni kellett,befizetni az összeget,meg még elmenni wcre,stb. Megkaptuk a térképet, részletes leírással,hogy mit kell követni,de igazából csak a nagy ember tömeget kell követni végig. Voltak többször pecsételős állomások,vagy  ital standok,ahol frissítőket kaptunk így útközben. Kétszer meg volt nagyobb megálló hely is,ahol azok kiszállhattak akik nem bírták tovább.

Amint a benevezés után először lepecsételték a papírt,onnantól ketyegett az óra. Nos, feltudom fogni mit jelent a teljesítménytúra fogalma,de valahogy nem ekkora rohanásra számítottam (ezért is írtam fentebb,hogy lehet kicsit alá becsültem). Ahogy megindultunk,rögtön rohanvást mentünk,mert lefelé tartottunk a hegyről,de az a tipikus fától fáig szaladós volt a téma, és csúsztunk másztunk míg lejjebb értünk. És ezt nem úgy kell elképzelni,hogy nézelődünk mint a turisták akik kirándulnak,mert ez nem kirándulás volt.  Hanem tényleg amíg lehetett és engedte a terep futottunk.

Látkép

Az első nagyobb ellenőrző pontra 50 perccel előbb értünk be,mint ahogy kellett volna, és úgy,hogy a legelső nagyobb emelkedőnél kibuktam. Ami igazból azért volt,mert rohanvást jöttünk,és közbe etetett Zoli,hogy  szabaduljon fel a pici táskában hely. Na ez rossz ötlet volt,mert felfelé a hegyen,annyira elkezdett beszűkülni a gyomrom,hogy hirtelen hányingerem lett és meg kellett állni folyamat. Ráadásul lélegezni se tudtam rendesen,csak ziháltam össze vissza. Az ember bele se gondol,hogy lélegezni is meg kell tanulni o.O Aztán ilyenkor jön rá,mikor szükségszerű. Szóval Zoli megtanított rá,és mindjárt perceken belül helyre állt emelkedők után a szívverésem. Persze ehhez meg kellett tennünk az út felét,hogy alkalmazni tudjam.

Esküszöm Nektek mindre,hogy életem legfájdalmasabb kalandján vagyok túl. Ha most újra mennem kéne,biztos is,hogy nemet mondanék. Ez nem csak fizikai erőpróba volt,de mentális is. Borzalmas érzés mikor azon jár az agyad,hogy nem fog menni,hogy nem bírom ki,hogy mikor lesz vége és aztán erre szembesülsz,hogy még bőven az út elején vagy és sehol a vége, illetve,hogy a legvégére maradt a legnehezebb terep.
 Aztán hirtelen az a 9 órás szintidő is nagyon nem reális,mert voltak terepek,ahol kegyetlenség volt haladni.  Ráadásul fáj már mindened, a tüdőd szeretne kiszakadni,az izmaid mindenhol feszülnek- bár én összeteszem a két kezem,ugyanis be lettem paráztatva,hogy jól begörcsöl a vádlim,a combom majd, de szerencsére ennek halvány jele se volt,egyedül a lábujjaim szerettek volna néha néha begörcsölni,de nem volt idő se rá :D

Undik vagyunk,de mondtam Zolinak,hogy nem érdekel,
kell egy kép,ha felértünk a csúcsra :D 

Az egész túra szörnyű volt, hol lefelé mentél kilométereket,ahol végig előre csúszva volt a lábad és be is durrant  lábujjam rögtön(vagyis pontosabban a körmöm a nagy lábujjamon és így kellett végig csinálni),illetve a combizmokról,térdről nem is beszélve; hol sziklákon felkapaszkodni kellett,és kb. levegőt nem kaptál annyira kalapált a szíved.
De az érdekes az volt,hogy ahol én szenvedtem ott láthatólag mindenki ugyanúgy: hirtelen nem csicseregtek az emberek, akik futottak azok is lelassultak, Ja igen: volt aki lefutotta...
Volt egy rész,ahova felérve lehetett látni honnan indultunk és jaajj nagyon messze volt, és akkor rájössz,hogy ugyanannyi vissza van. A lelki erőmet többször aljas módon lerombolta,aztán persze Zolinak igaza volt,mert vett snikerst,meg táblacsokit,még mikor készültünk az egészre,én meg néztem hülyén, hogy minek?! Meg ugye a szendvics kajálási mizéria után nem voltam hajlandó enni,viszont a szőlőcukor nagyon jót tett és mikor felértünk az utolsó ellenőrző pontra,ott megettem a snikerst: hát valami isteni volt. Ennyire még soha semmi nem esett jól! Valószínűleg azért a testem megérezte,hogy 6-7 órán át nem ettem túl sokat, úgy értem,hogy az elégetett energia nem volt arányban a bevitt kalóriákkal.

A végére viszont megtanultam lélegezni, szőlőcukron éltem és vízen. Jelzem pisilni se kellett ez alatt a 9 óra alatt :D De a só olyan szépen kiült az arcomra (megkóstoltam,tényleg sós :D ),de nem látszott rajtam,mert fehér a fejem,Zolin jobban meglátszott.
Zoli azt mondta,ha már meglátom a Muzslát,akkor nyert ügy,mert onnan vége a hegymenetnek,mert az a csúcs és jön a lejtő- igaz több kilométeren keresztül. Nos én annyira nem örültem,mert már annyira fájt a körmöm ,és most megint lefele,lefele,lefele és csak nem látod a végét. Mikor már azt hiszed,hogy a következő rész már a vége,szembesülsz,hogy NEM. Ahogy átkeltünk egy folyón, és megmásztuk az utolsó emelkedőt kiértünk egy -nagyon szarul járható,de- útra. Ott lefele haladtunk,szóval lefutottuk az egészet...Itt már nem számított a fájdalom,nem számítottak a többiek,nem számított mit mond az agyad, a lényeg: az idő és  haladás,ha már eljutottál idáig.

Az első ellenőrző pont után itt másztunk fel.

Aztán mikor megláttam a sok embert,az iskolát,akkor rohanás a pecsételőhöz,aki az utolsó időpontot beírja,ahol kiderül,hogy beértél e szintidőn belül. Mi itt a halál lejtős résznél perceket vesztettünk és a  felhalmozódott 50 percünk leredukálódott 20 percre,szóval nagyon necces volt. DE beértünk szint időn belül,végig csináltuk a poklot, és kaptunk oklevelet,kitűzőt ,meg egyéb hülyeségeket.

Összefoglalva,egy katasztrófa volt. Az elején még jó móka volt,de mikor jöttek az első emelkedők,nekem már kiabált az az agyam,hogy nem kell ez neki. Viszont nagy élmény,és ez a tudat,hogy igenis végig csináltam, hát nem semmi. Igaz szenvedtem,hisztiztem és voltak pillanatok,mikor már a sok csalódástól ,meg a belém nyilalló fájdalomtól majdnem elsírtam magam.
A testem nagyon jól bírta,büszke vagyok rá,főleg mert ekkora testsúly mellett nem olyan egyszerű ugye semmi,de megcsináltam és ezt a nagy testet végig cipeltem minden tiltakozása ellenére.
Zolié a legnagyobb érdem,mert ő cipelte a táskát a cuccokkal és azért tartotta bennem a lelket. Igaz nem volt olyan opció a fejemben egyszer sem,hogy abbahagyom,még a legnagyobb szarban sem.
Azóta se tudom milyen őrület vezetett rá erre,de megcsináltuk,és ezzel testileg,lelkileg fejlődhettem és a tudat, hogy képes vagyok rá; én,aki alapból nem egy kis súlyt cipel magán képes voltam beérni,másokat megelőzve,akiknek ennél kevesebb súlyt kellett cipelniük.

Képeket nem nagyon csináltunk,mert ugye nem kirándulás volt ez,de Zoli apukája lőtt párat,ezek vannak bent képként,mert ettől még az egész térség,meg a közelben lévő faluk nagyon szépek -legalábbis képek alapján.
A végén meg autóba szálltunk és Zoli még hazavezetett és onnantól kezdetét vette a szenvedés. 3-4 napig izomfájdalmaink voltak,aztán nekem már csak a körmöm nem tud leesni de fáj és járni is nehezemre esik.