Oldalak

2012. november 30., péntek

Egy hetes beszámoló- avagy idősgondozás az én szememmel

Egy hétig most nem írtam semmit a blogba,sőt nem is nagyon voltam gépnél ugyanis most töltöttem le a gyakorlatomat a hoszpisz kórházban,az idősek közt.
Én bevallom,hogy vasárnap,meg az előtte lévő napokban halálra rettegtem magam,hogy mi lesz,milyenek lesznek velünk az ápolók,milyenek lesznek a betegek,mit rontok el, a mosdatástól kifejezetten féltem (azért nem minden nap nyúlkálunk más ember intim területeire) ,stb.  Elmondhatatlan,hogy mit éreztem akkor.
Felkeltem hétfőn hajnali 5kor (és egész héten akkor keltem..), egy óra alatt rendbe tettem magam,és akkor vágjunk bele érzéssel neki indultam.  Természetesen minden bajom volt: csikart a hasam,görcsölt,a gyomrom szintén, páni félelem volt rajtam,hogy te jó ég mi lesz. Mégis csak én vagyok az osztályban az egyik legfiatalabb,és soha életemben nem voltam még ilyen helyzetben. Azon pánikoltam,hogy nekem még gyerekem sincs,akin megtanultam volna pelenkázni; vagy éppen beadni valami szurit.
Beértünk korán a kórházba,ott szép lassan összegyűltünk,aztán mikor megjött az ápolási osztály vezető- egy férfi-,akkor közölte,hogy oda szólt a sulinknak hogy szóljanak,hogy nem kell korán jönni hétfőn... Jól indult a nap :P Elugrottam az árkádba wc-re rögtön , hogy ne kelljen tartogatni egész nap.
Aztán mikor végre felkászálódtunk,akkor elmondott a férfi pár dolgot,amit tudni kell,hogy mibe kell lenni, meg hogy kapunk a végén osztályzatot,stb. Drága osztálytársammal-Ágival- bekértük magunkat az ápolási osztályra- ezen kívül volt még kettő osztály,de valahogy egyikről se hallottunk semmi jót.
Felkísért minket a férfi ,és ott találkoztunk az ápolókkal,akikkel dolgoztunk egész héten. Én tőlük is rettegtem,mert féltem,hogy minden béna munkát velünk fognak végeztetni,vagy hogy épp szarnak majd bele- mert ilyenről is hallottam. De olyan kellemesen csalódtam bennük! Ők úgy voltak vele,hogy ha akarunk,akkor becsatlakozhatunk,ha nem akkor nem. Nem mondták hogy mikor mit csináljunk,hanem hagyták hogy nézzük őket,és esetleg becsatlakozzunk. Nagyon drágák voltak,és ez már egy hatalmas megkönnyebbülés volt.
Az első nap még para volt,mert nem ismertük a kórtermeket,meg hogy melyik beteg mire képes, kit kell etetni,kit nem,ki az aki ép elméjű,és ki az aki nem... szóval csak voltunk sokszor. De azért próbáltunk besegíteni,de sokszor csak tehernek,meg feleslegesnek éreztük magunkat. Aztán szép lassan mindenbe bele jöttünk.
Az első nap után még nem volt bajom,kicsit ledöbbentem,hogy milyen emberek vannak ott,és mennyit szenvednek. Rögtön egy bácsihoz vittek be az ápolók,akit meg kellett mosdatnunk,de szegénykém olyan rossz állapotban volt. Viszont jöttek a rokonok,akik szintén tüneményesek voltak,még velünk is!
Aztán elment az egyik nővér inzulint beadni két betegének,amit én végig néztem,de totál kész voltam,mert ugye a tűfóbiám... irtóra félek az ilyen dolgoktól,és kiskorom óta rettegek a szuriktól,akár nekem adják,akár nem. Én meg pláne nem szeretek másnak fájdalmat okozni,de azért csak bevállaltam,hogy a második inzulint beadom. Hát meg kell hogy mondjam, féltem... de ennek ellenére beadtam,és nem volt semmi gáz. Szóval nekem az első napom embert próbáló volt. Azért voltak "kellemes illatok",amit pl. nem minden ember gyomra vesz be ,főleg korán reggel..., voltak furi betegek,volt minden.
Szóval bele a mély vízbe ,ahogy szokták mondani.
Hazafelé menet furán éreztem magam,mert rálelkiztem a dolgokra,ugyanis sajnáltam őket mérhetetlenül. Sajnáltam,hogy sokuknak fáj mindenük,sajnáltam, hogy ott kell lenniük,hogy megöregedtek,hogy elvesztették az elméjüket, mindent.  Este nagyon nehezen aludtam el,pedig Márkót rávettem,hogy feküdjünk le 7-8 körül (mert nála voltam esténként,ugyanis itthonról még korábban kellett volna kelnem...). De hiába feküdtünk le,ő elaludt,nekem meg járt az agyam, vetítette a képeket.
Második nap már reggel fájt mindenem, izomláz (ahogy görnyedtem,behajlított lábbal a néni ágya felett és etettem, kicsit elfáradt a lábam.) volt, és ment a szenvedés. Már mondtam,hogy befekszem egy néni mellé :D
Szóval a kedd is ugyanúgy telt mint a hétfő, fürdettünk reggel: elkezdtük elölről,mindig besegítettünk az ápolóknak,így ketten megmostunk egy nénit ágyban. S mentünk tovább. Rájöttem,hogy képtelen vagyok normálisan pelenkázni. Olyan nehéz,mert forgatni kell őket,meg minden,és van aki nem tud rendesen fordulni és az már megnehezíti a helyzetet. Akkor fürdés után jött a reggeli,aztán az etetés,aztán az edények összeszedése,akkor tisztába tenni akit kell,akkor figyelni hogy ittak e, szóval sok volt a dolog. Nem mellesleg volt 9 darab szoba,és a legtöbb szobában 3an feküdtek,de volt ahol 4en is. s akkor figyelni kellett mindenkire.






Azt kihagytam,hogy hétfőn hoztak egy új nénit,akinek a fia irtóra megnevettetett bennünket. Ezt én most hiába is írnám le,senki nem tudná elképzelni. De nem is kezdek bele, a lényeg hogy női rucikban volt. :D Akit érdekel,az kaphat részletes leírást privátban :D

Aztán másnap reggel-szerdán- mehettünk átadásra. Ez 7 óra előtt volt,akkor adják át az osztályt,meg megbeszélik mi volt az éjszaka folyamán. Na most mi is tanúi lehettünk ennek. Rögtön közölték,hogy nem rég meghalt egy néni. X_X Azt kedd este hozták be,és hajnalban halt meg valamikor,ergo mi nem ismertük. Mondták az ápolók,hogy halott ápolást is fogunk tanulni valószínű,de nem kötelező ezt végig néznünk ha nem akarjuk. Mindannyian benne voltunk,hogy megnézzük,hogy azért lássunk ilyet is.
Én életemben még sose láttam halottat. ez volt a legelső alkalom. Hajnalban,még friss elmével ez a látvány fogadott. Nem nagyon bírtam sokáig. Muszáj volt kimennem pityeregni,mert kikészültem. És nem is maga a látvány,hanem a tudat,hogy elment az élők közül egy,és hogy nekem is van mamám,és hogy félek,mert ő se túl fiatal,s minden lehetséges negatív gondolat rám zúdult,és nem nagyon bírtam.
Mikor nagy nehezen helyrehoztam magam visszamentem,aztán pont kezdték a fürdetést a néniknek,aztán akkor fürdettem először egyedül. Nem ment túl könnyen az se, szegény nénit nehéz volt levetkőztetni,meg felöltöztetni is- húztam vontam,fú de utáltam magamat. Aztán egyel többen lettünk,mert becsatlakozott az osztályból még egy nő,aztán ketten együtt fürdettünk,meg pelenkáztunk utána. Ez a szerdai nap nekem káosz volt,meg lelkileg nem voltam épp stabil. Végig bénáztam a napot, pelenkázni akkor se tudtam normálisan,pedig igyekeztem nagyon. Az ápolók hip-hop megvannak,idefordítják a beteget,oda fordítják,és kész is. Én meg finomkodok,nehogy megnyomjam,vagy nehogy fájjon neki... áhh szóval szenvedtem aznap.
Hazafelé a buszon is rosszul voltam,mert az egész napi érzelmeket cipeltem a lelkemben,amikor hazaértem nem volt itthon senki akinek elmesélhettem volna,csak mikor mamám hazajött,de az már nem olyan volt. meg ő csak annyit mondott,hogy ez az élet rendje,ezt el kell fogadni, és igaza van. De ettől nem lettem nyugodtabb. Márkónak is elmeséltem,de ő meg semmi értelmeset nem tudott hozzászólni,szóval sírtam este egy sort magamba.




Elképesztően rossz volt az a szerda,viszont csütörtök reggelre mintha kicseréltek volna. Eltűnt minden fájdalom,és szenvedés a lelkemből,és mondhatni jól éreztem magam. Ezeken a napokon is egyedül fürdettünk,meg pelenkáztunk, stb.
Azért voltak vicces ellátottak is ám,mert volt egy aki megragadt egy régebbi időben,és folyton kiabált,hogy neki ide kell menni,meg oda kell mennie,meg telefon számot kér,meg stb. Hát ezt a nénit megfürdetni se lehetett rendesen,mert bömbölt mikor az ápoló levetkőztette.... Ma szerencsére nekem sikerült megetetni - tegnap pl. semmit nem evett,inkább leköpdöste az ápolókat- viszont a gyógyszerét ma hozzám vágta :D Nagyon örültem neki... A gyógyszer fontos volt,mert mindig be kellett nekik adni,akár tetszett akár nem. Voltak nagyon ügyes nénik,voltak szeretni valóak, szóval jó volt.
Volt egy nagyon drága néni,az úgy közölte velem,hogy nekem mennyire szép a mosolyom,meg szép az arcom,és jó az a valami a számba (a piercingem). Hát ilyet se hallottam még senkitől,főleg nem idős emberektől =) Másnap mikor mértük a vérnyomásokat szintén ez a néni közölte,hogy nagyon szép a kezem. Hát zabáltam komolyan :P
Amúgy ilyet is csináltunk a hét elején,hogy végig mértük az egész osztályt- mármint vérnyomást. erre nem nagyon van idejük az ápolóknak,mert akkora rohanás,meg fejetlenség van sokszor.... szóval mi jól jöttünk =) Az egyik néni pl. kifejezetten azt várta,hogy mikor mérik a vérnyomását =)

De összességében én élveztem. Az egyetlen rossz dolog az az 5 órás kelés volt. Egyszerűen ha van valami amit gyűlölök az a korán kelés. Nem kávézok ugye,meg nem iszok energia italt,meg semmit,és nekem kell egy kis idő míg természetesen magamhoz térek,de itt ahogy beérünk dolog van.  Na ezt az egyet utáltam,meg hogy képtelen voltam kipihenni magam.
De az ott dolgozók nagyon bájosak,és drágák voltak,nagyon megkedveltük őket,az ápoltakat is nagyon megszerettem,és olyan kis közvetlenek,meg bájosak- feltéve ha nincs rossz napjuk :P Különben az ágytálat is hozzád vágják :D 
De ahogy elkezdődött a hét,rájöttem,hogy kisebb gondom is nagyobb annál,hogy én most intim testrészeket mosok.. Sokkal jobban lekötött a gondolat,hogy mindent rendben csináljak,normálisan meglegyen,és hogy ne fájjon nekik.  Sok embernek a látványtól,és a szagoktól is felfordult volna a gyomra,de mi túléltük,és viccen kívül még élveztük is.
Ma volt bent egy önkéntes,akivel beszélgettünk,és kiderült,hogy mi nem is lehetnénk önkéntesek.... ugyanis mi szívesen besegítettünk volna,erre kiderült,hogy ha nem vagyunk ennek a hitközösségnek a tagja,akkor nem jöhetünk önkénteskedni o.O  Basszus, hiány van az egészségügyben,és akkor még itt szarakodnak ezzel a vallásos szarral is. De ezt inkább hagyjuk is,mert felbosszantom magam.
Ma volt fent egy pap,vagy én nem tudom ki volt; jött imádkozni a nénikkel,aztán jött vele pár fotós dél körül,és akkor velünk fotózkodott... Tiszta koszos,igénytelen voltam már addigra kb. ,de neki kellett fotó. :D
A másik kedvencem az volt,mikor jött egy másik önkéntes- valami volt főorvos- ,és rá volt gerjedve a pc-mre ő is o.O  Komolyan már az agyam ki volt,hogy mindenki ezzel van elfoglalva, de örültem is hogy a kutyát nem zavarja =) De mindig az volt a fő kérdése,hogy ezzel nem e akadok össze közel kerülök egy fiúhoz.... Fújci :D Ezt nem részletezem,de rosszul voltam már a kérdéseitől :D
Annyi mindent tudnék még mesélni,annyi információ,meg érzés van még bennem. De az is biztos,hogy ezt nem tudná minden ember csinálni... Ehhez emberség,együttérzés kell,ami ugye a legtöbb embernek nincs. erre mondták azt hogy "erre születni kell".
Ebben nagy igazság van!

Viszont hirtelen nem jut eszembe több dolog,de ettől függetlenül van még mit mesélnem. Nagyon élveztük,és nagyon szívesen voltunk itt,nehéz volt eljönni,bár a korán kelés nem fog hiányozni. Viszont jövünk még ide jövő évben is,reméljük mindenki meglesz hiánytalanul =)

2 megjegyzés:

  1. Bevallom, mikor a blogomra írtad, hogy majd mesélsz erről az egészről valami nagyon rosszra gondoltam, mert olyan negatív felhangja volt a kommentednek, és hát aggódtam miattad. De most, hogy itt olvastam a dolgokat azért megkönnyebbültem. Persze nehéz egy ilyen gyakorlat, de te nagyon ügyesen helyt álltál. Rendesen lefáradtál, gondolom, de most legalább egy darabig pihenhetsz :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem szántam negatívumnak pedig =) Szerintem csak nagyon kész voltam,meg fáradt,és az érződött benne. Semmi bajom nem volt ezzel az egésszel,csak a hülye korán keléssel. az az egyik dolog amit nagyon rühellek. :S De maga a gyakorlat fantasztikus volt. Szomorkodtam az elején,de végül tudtam jól szórakozni is azért (na persze nem úgy hogy most az ellátottakon. ) De nagy tapasztalat bomba volt ez nekem ám =) S igen,nagyon nagyon elfáradtam,pedig még nincs megállás,mert most meg futkoshatok a városba ajándékok után,plusz a lakásunk sincs kidekorálva,és már december van!!! Ilyen még nem volt :O

      Törlés