Imádlak Ősz!

Annyira örülök neki,hogy most már közeleg az ősz meg a tél. Minden munkatársam befelé fordul,és kiborult,hogy őszi dekorációt kell készítenünk,de szerintem nagyon jó. én személy szerint totál belelkesedtem,és felpörögtem. Imádom mikor még meleg van,de már nem az a 80 fok ,és meg lehet lenni rendesen. Persze minden munkatársam az esős időt,meg ködös időt látja az őszben,pedig totálisan meg van a maga szépsége ennek is. Dekorációnak tettünk fel színes faleveleket,amiket imádok nagyon! Csináltunk sok gesztenyét,sünit,stb.
Én az ősz színeibe vagyok szerelmes nagyon. Imádom mikor lehullnak az utcán a színes falevelek- mondjuk itthon összeszedni már kevésbé :D- ,,és közben köztük sétálok. Szerintem fantasztikus.

Nagyon szerettem ősszel suliba járni,mert amíg itt volt a közelemben,rendszerint gyalog jártam,és gyönyörködtem az egész tájban.  Egyszerűen felemelő érzés a lelkemnek,mikor vörös,sárga,barna,zöld színekben pompázik az utca.  Mondjuk az esőt,és a ködöt nem szeretem én se. Valahogy ha elázok,azt az érzést nem szeretem,mert csupa víz lesz minden ruhám és ki nem állhatom mikor rám tapad. A másik meg a hajam :D Sajnos elég hülye hajszerkezettel vagyok megáldva,és ha kicsit is vizes lesz,akkor már kibolytosodik. Ugyanez a párával,vagy ha megizzadok. Szóval ezt a részét nem szeretem,de szerencsére van egy csodálatos esernyőm- fodros szegéllyel *-*- amit tudok használni eső esetén. 
Amit még imádok,hogy ugye vissza jön a hidegebb idő,és végre tudok hosszú szoknyába is mászkálni ^^ természetesen szeretem ezt a pici szoknyámat is,meg hát nyáron praktikusabb mint befőni valami hosszú alá, de ilyenkorra már hiányolom a hosszúakat *-*  Szerencsére ebből is sok fajta van,szóval lehet válogatnom.
De akkor is a legjobban a táj bájol el. Anno még mikor Pesten éltem,ilyenkorra szerveztem a fotózásokat is,mert csodálatos hátteret biztosított az ősz. Vera barátnőm első képsorozatát is így csináltam. Szerelmes vagyok ezekbe a szép színekbe- pedig mindenki tudja rólam,hogy én fekete fehérben látom a világot,és rühellem a színes dolgokat. De kivétel az ősz! Az őszi tájnál nincs csodálatosabb.
No,de nem csöpögök tovább ám (:

Szeretlek Ősz *-* ♥

A hétvégi képek

Ígértem a beszámoló mellé képeket is,amik útközben készültek. Most semmi beállított,pózolós képpel nem készültünk,mert most nem volt annyi időnk ilyesmire- inkább élveztük a szép napot,és kirándultunk.

Elmaradhatatlan a hülyeségem (:

Buszra várva egy közös kép ;)

Épp leszállni készültem a fáról.

 

Casanova felé- Verának ezt le kellett fotóznia :D

A művésznő ;)

Pózolás-bár nekem nem épp a kedvenc képem

Vera is felment a fára (:

Szintén ugrásra készen (:

Ezt én csináltam Verának,hogy látszódjon a tükröződés is (:

A híd tartójára tettük a gépet,és így sikerült végre közös képet alkotni *-*

Séta az erdei úton a tó mellett

A malomvölgyi tó

Kidőlt fán pózoltunk a vizen. Elég parás volt.

Vera is felment rá (:

Én már nem tudom mit néztem a vizen.

Hát itt csak beálltam egy pillanatra (:

Vera megmászta az egészet- mondtam is,hogy ha belesik akkor nem megyek utána xD

Hát ez ilyen vicces lett :D

Vera mászik mint egy majom xD

Én nem akartam a súlyommal beljebb menni,mert mondom beleesek,nagy lesz az öröm :D

A csodás lábaimat mutogatom :D

Na ők voltak azok akikről nem tudtuk eldönteni ,hogy magyarok,vagy külföldiek,mert angolul dumált a faszi nekünk; főleg mikor másodszor így visszafelé találkoztunk velük- tett egy "oh shit" megjegyzést,amit nem tudunk hova tenni,mert utána ott pózolt nekünk :D Érdekes. Aztán metálvillázott :D

Verával a hétvége

Mint említettem korábban, Vera barátnőm a mostani hétvégét is nálunk töltötte.  Most sajnos nem pénteken jött mint ahogy máskor lenni szokott,ugyanis szombaton nekem már sulim volt sajnos,így nem tudtunk volna együtt lenni- egyedül meg nem akartam hagyni,plusz volt előtte valami találkozója.

De szerencsésen megérkezett kocsival este kilenc után. ( ő ezzel a kocsis módszerrel utazik; sokkal olcsóbb és egyszerűbb mint a busz vagy a vonat) Nagyon örültem neki végre,mert úgyis annyi megbeszélni valónk volt. Imádom kikérni a tanácsát,vagy szimplán beszélgetni vele,mert jóval idősebb mint én ,tapasztaltabb is és sok mindent megélt már, így vannak dolgok amik mögé könnyebben belát mint én,és mindig van hasznos tanácsa. De ezt talán legutóbb is említettem. Azt azért nem mondom,hogy olyan mintha az anyukám lenne,mert annyira nem akarom szegényt öregíteni :D De vele sok mindent megtudok beszélni,és azt hozzá kell tennem,hogy mostanság sok dolog nyomja a lelkemet,és nincs nagyon kivel megbeszélni. Anyum nem nagyon ér rá (ő is dolgozik,vagy a párjánál van), húgommal nagyon minimális a kommunikációnk,mamámmal meg semennyi szinte (neki som mindenről más a véleménye).

Más barátnőmmel is szoktam beszélgetni,de mindenki távol él,és el van havazva, nem ér rá... Szóval sajnos rossz ez. Viktorral szoktam még beszélgetni,de azért az embernek néha jó egy kis női társaság- természetesen ezzel nem leszólni kívántam :P
Ráadásul Vera nagyon egy izgága ember,mert mindenben benne van,megy mindenfelé ha megteheti,szóval szerencsére van alkalmunk a találkozókra.
Így hát nagyon örültem mikor felvetette,hogy ismét meglátogatna,úgyis rég volt már. Szóval megbeszéltük a szombat estét- addigra végeztem a szobám rendberakásával (mert rendszerint fut a szoba :D), plusz suli után volt kényelmesen,így mikor hazaértem még edzeni is volt időm :D A rossz az egészben csak az volt,hogy egész héten fájt a derekam,migrénem volt (ez se értem,mert soha életemben nem volt még ilyen), és szenvedtem,szóval edzés után egyből lepihentem,hogy kibírjam az estét- ugyanis tudtam,hogy ha megjön akkor nem aludni jön,hanem beszélgetni fogunk (:

Most is elbeszélgettünk az útjáról- nos szerencsére házig hozta a srác akivel jött,ez jó volt,mert elég volt kiállnom a kapuba.
Szóval elbeszélgettünk a dolgairól,majd végül elmondtam neki ami az én lelkemet nyomja- s őszintén vártam a lecseszését,lenézését,lehurrogását.... , végül nem hogy lecseszett,de még igazat is adott nekem. Kicsit megvigasztalt ,és jobb kedvem is lett utána. Végre egyszer nem leszidást,meg lenézést kapok,hanem megértést,és támogatást.
Körülbelül 11-12ig beszélgethettünk; előjöttek a barátok,a pasi témák,amin időztünk is rendesen :D Elmeséltem az én bénaságaimat,meg szívásaimat, ő is elmesélte,hogy milyen hülyék veszik körül- de imádom nagyon,mert ő egy percig se szívbajos,és bárkit kioszt és megmondja a véleményét :D
Szóval az este jól telt; beszélgetéssel,vacsival- mondanom se kell,mintha a kislányom lett volna,mert megcsináltam a vacsoráját is; ilyen kis rendes voltam :D Lefekvéskor persze megint nem lehetett megállni,hogy ne beszélgessünk- már bocsánatot is kértem tőle,hogy mindig felhoztam ugyanazt a témát,de át kellett rágnom vele is.
Másnap reggel felkeltünk,és hát kicsit szomorú voltam,mert nem rég jött,és nem sokára mennie kellett. =( Ezt minden egyes találkozónál utáltam,mikor tudtam,hogy el kell búcsúzni. Gyűlölök búcsúzkodni.

De azért még nem temettük a napot,ugyanis megbeszéltük még mikor ezelőtt itt volt,hogy a következő találkán elmegyünk Malomvölgybe a tóhoz. Nos ez a terv most került megvalósításra. Gondoltam megmutatom neki a tavat,meg megnézzük,hogy hol szoktam fesztiválozni (Rockmaraton-akinek esetleg nem rémlene a hely).
Reggel hajat mostunk azért,mert hétfőn sajnos munka volt,meg tudtam,hogy képeket akar csinálni emlékbe,így nem akartam igénytelen lenni.  Szóval hosszas készülődés után végre indulásra készek voltunk.
Megindultunk a buszra (mindent kinéztünk,elterveztünk) ,aztán mikor vártuk a kökényi távolságit,akkor totálisan elkapott a nosztalgia, hogy pár hónapja még vígan álltunk itt sok bakancsos között,és vártuk a buszt ami levisz minket a fesztiválra. Eléggé belemerengtem ebbe az emlékbe,bár szerencsére Vera kizökkentett sokszor a beszélgetéssel.  De valahogy elkapott a hiány érzet,mert olyan közeli emlék ,mégis olyan távolink tűnik. Szóval ez volt nagyon fura,hogy mi itt állunk feketében, odakészülünk ahol a fesztivál volt,és még sincs semmi. Szóval hülye érzés volt.
Felszálltunk egy régi rossz buszra,aminek a sofőrje olyan volt mintha be lett volna tépve :D Eléggé ijesztő volt. Majd leszálltunk az arborétumnál *-* Ott rögtön Vera beleszeretett egy fába,ahol fotókat csinált rólam :D 

Jó sok kép készült,bár mondjuk csak telefonnal,mert nem akartuk a nagy gépet lemeríteni rögtön. A kép minősége nem lett épp kiváló,de azért a lényeg mindenhol átjön. Én is fotóztam őt a fánál,de sajnos nem tudok belőle mutatni,mert azokat nem kaptam meg- lehet nem lettek olyan jók. Vera figyel a részletekre,és nem tesz ki olyan képet ami nem ízléses. Szóval én ezért is nem merem nagyon őt kitenni,mert nem tudom melyik kép tetszik neki és melyik nem- olyat meg nem akarnék,amit esetleg nem kedvel. Én meg magamról tudom melyik az ami kimehet,szóval nem egoizmusból teszek magamról ki több képet :D
De visszatérve a történethez; időztünk egy kicsit annál a fánál,és minden szögben,minden lyukon csináltunk egy fotót. :P  ezekből teszek még fel később.
Aztán miután ki szórakoztuk magunkat,elindultunk és elcipeltem a fesztivál területére. Hát én majdnem infarktust kaptam,mikor megláttam az üres,kihalt arborétumot. Biztos hogy másnak ez a természetes,de én kiakadtam rendesen. Megszoktam,hogy mindenütt kordonok,jegyszedők,bakancsos,fekete ruhás alakok, színpadok, kajás,sörsátrak...sátortábor.... és sok sok ember. Most meg egy kihalt,csendes,üres erdővel körül vett rész. Persze senki ne értsen félre, szép látvány,mert imádok a természetbe lenni,de ez így sokkolt. Ugye a megszokás.

Mondtam is ,hogy menjünk is,mert inkább a tó az ami miatt jöttünk,ez meg csak érdekesség lett volna,hogy lássa,hogy milyen szép helyen is van mindig a fesztivál.
Tovább indultunk a tó felé,ahol útba esett a Casanova (a kocsma- erről is írtam korábban),és ott körülötte erdős rész volt. Ott is szórakoztunk-meg ott készültek ezek a fán állós képek :D 
Ahogy haladtunk a kocsma felé,egyre erősödő béna tuc-tuc zenét hallottunk,és borzalmasan idegesítő volt.  Az egész kocsma körüli részt ellepték a túrázók,mert sátrak,ágyszerűségek voltak kint,meg bográcsoztak szerintem előző nap,stb. Aztán ránk köszöntek csak úgy- hát érdekes,barátságos népség :D
De még mielőtt odaértünk volna a kocsmához, volt egy kis pad útközben,ami Verának nagyon tetszett,és mondta ,hogy üljek oda,és ott lefotóz. Aztán mikor én akartam őt fotózni,akkor pont elment előttünk egy pár,és a pasi angolul valamit dumált,aztán megszólalt Verának,hogy "keep smile" :D Annyira kellett nevetnünk- de a kép jól sikerült :D Vera mosolygott,plusz jót mulattunk rajta. Igazából nem tudtuk eldönteni,hogy ezek külföldiek voltak egy kevés magyar nyelvtudással (mert beszélt magyarul is), vagy ők néztek minket külföldinek,és próbáltak imponálni :D
Aztán végül elértük a tavat,amit elkezdtünk körbejárni. Nagyon jó volt,mert egyik oldalon a tó,a másikon meg erdős rész ^^  Körbe is jártuk a tavat,közben mindenhol fotózkodtunk- ezeket majd később-, aztán ahogy elértünk a végére, totálisan eltévedtünk :D Vagy legalábbis mi így éreztük :D Ugyanis az út ami elvileg vissza visz,az egy picit se volt ismerős,és már kezdtünk bepánikolni,s végig magunkat szóltuk le,hogy hogy lehet eltévedni egy tó körül (!!) Érdekes. De végül kijutottunk ott ahol elindultunk ,és megnyugodtunk (: Azzal a lendülettel éhesek lettünk ,és gondoltuk kimegyünk a buszhoz. Ott még volt 40 percünk,így leültünk a buszmegálló mögötti erdős részhez egy fatörzsre- én persze sikeresen hozzá értem valami csalán féleséghez,ami a combomat is,meg az ujjamat is szétcsípte -.-"
Míg nézegettük a képeket,meg is jött a busz,szóval átmentünk a túloldalra,hogy visszafelé felszállunk; közben persze megint leszólított minket valami elmebeteg korunkbeli srác. Kérdezte,hogy a Casanovánál lévő buliból jövünk e... Mondtam hogy nem. Akkor elkezdte kérdezgetni,hogy mit csináltunk. Totál kész voltam,mért nem mindegy neki?! Aztán mondtuk,hogy sétáltunk. És akkor elkezdett poénkodni- megjegyzem nagyon szarul-,hogy mért nem vele voltunk,meg mi az hogy nem vele bulizunk,stb. Hát mondtam is neki,hogy látod milyenek vagyunk. Aztán lelépett szerencsére. Szerintem azt hitte,hogy jó fej,de nagyon nem volt az.

Szóval mikor megjött a távolsági,felszálltunk,és visszajöttünk az állomásra,ott még árkádoltunk,mert kellett buszjegy visszafelé... Aztán mikor felmentünk a megállóba- mert ezután már csak hazamentünk- akkor  ott is dumálni kezdett nekünk egy pasi,de kb. a felét nem értettem mit mondott, de valami ilyesmiket,hogy mi milyenek vagyunk?!, vagy hogy milyen cigányverő punkok vagyunk,illetve hogy hogy kell mondani: punk vagy pank... stb. Szóval a lényeg,hogy punknak nevezett minket egy pasi-de hát nem is értem mért csak ő,végülis annyira punkos kinézetünk volt,hogy elmondhatatlan :D De ennek már nem szóltam vissza,mert nem volt kedvem vele szócsatázni és a stílus részletekről beszélgetni, pláne,hogy jött is a buszunk- a legjobbkor!
A buszon szerencsére senki nem zaklatott. Ott csak húgommal futottunk össze. Mikor beértünk uránvégre,akkor mi onnan gyalog hazaindultunk,mert nem akartunk erre a kis távra jegyet lyukasztani Verának,de így is előbb hazaértünk mint húgom,aki viszont busszal jött. Nagyon tudunk valamit :D  Pedig dombnak felfelé mentünk és nem olyan rövid a táv gyalog.
No aztán itthon ettünk végre,ittunk,közben feltettem a képeket -mert Verának tettem fel a pendrive-ra.  Beszélgettünk még egy kicsit,aztán indulnunk kellett =(
Elmentem vele a városba a megbeszélt tali helyre- ugyanis haza is kocsival ment (:  Ott még volt fél óránk,így dumálgattunk.
Meg kaptam tőle megint kókuszos testpermetet,meg végül odaadta az ajakbalzsamját,mert jót tett a számnak :D Tökre cuki volt tőle ^^
Aztán megjött a kocsi,elköszöntünk,aztán elment.
De jól éreztük magunkat; habár sajnos kevés időt töltöttünk együtt,de élveztem minden percét.  Főleg most rám fért,mert mostanában eléggé stresszes vagyok,és sok minden nyomta a lelkem,sok minden miatt szenvedtem és sok minden miatt voltam szomorú.

A képeket a következő bejegyzébe teszem közzé,mert így hosszú lenne (:

A halottnak hitt cica

Senki nem fogja elhinni, de megkerült az öreg cicánk,a dámám- akiről azt hittük,hogy elpusztult valahol máshol. Ugye mikor szegény Lucifer elhunyt,akkor rá két hétre nem jött elő az öreg cicánk se. Mindenki abban a hitben volt,hogy valahol másutt meghalt szegényke és nem jutott haza.
Már mindenki megsiratta és eltemette magában.
Tegnap este jött le hozzám Vera barátnőm (olyan 9 óra körül,de erről bővebben irok majd még később) ,én meg kint a házunk előtt vártam,mert idáig hozta a kocsi... Közben macskákat hajkurásztam a kertünkben,mert idegen macskák ugráltak erre felé. Szólítgattam őket,de le se tojták a fejem.
Aztán vasárnap reggel mikor már felkeltünk,itt nyávogott egy macska az ablakom alatt.... Én totálisan kétségbeestem,hogy épp megint haldoklik egy az ablakom alatt.... Végül kinéztem,és ott ült a dáma *-* azt hittem elájulok hirtelen; totálisan sokkot kaptam,hogy ez mit keres itt mégis.... hol volt?!, ki vitte el?! miért tette?!.... Sok sok kérdés...
Vannak a környéken akik mérgezik az állatokat,és ezek szerint olyan is aki begyűjti őket o.O Hát ha megtudom,ezt is elküldöm a fenébe.
Viszont az a gondunk,hogy azért két hét kimaradt,és valószínűleg kiscicái lesznek... Nem sok hangulatom van hozzá,plusz ide felesleges kisállat,mert megmérgezik. Szóval nem tudom. Ez majd még kiderül,de akkor muszáj valakinek odaajándékoznom,mert nekünk nem kellenek.

Mindenesetre örülünk hogy előkerült ^^

Pici öröm

Azt sajnos nem lehet mostanában elmondani,hogy szétvet a boldogság,de azért igyekszem minden kis apróságot sorsszerű jelnek venni,és örülni mindennek.
Nos ma is kicsit úgy éreztem,hogy a legutóbbi szomorkás kirohanásom után a sors dolgozik,és nem hagyja ,hogy sokáig csüggedjek.
Még ezer éve találtam (vagyis elnézést; anyukám találta) a turkálóban egy nagyon nagyon gyönyörű,csodálatos szoknyát,amiben ha meghúzzuk a madzagot,akkor felhúzódik a hátulja- mint a régi kosztümös filmekben a nőknek. Nagyon vagány,csak egy gondom volt vele,hogy nem volt jó rám. Természetesen elhoztam,mert nem lett volna az a pénz,hogy ott hagyjam; gondoltam majd belefogyok,vagy csak lesz valami.  Igazából a méret az tökéletesen passzolt hozzám,csak nem volt rajta cipzár,ami miatt olyan volt mint egy zsák amibe belebújik az ember... aztán a combomnál nem jött így fel.  Sajnos akármennyit fogytam,nem igen akarta azt amit én. Aztán kérdeztem mamámat,hogy nem e lehetne egy cipzárt mégis beletenni,mert simán hordhatnám úgy már.  Ő megbeszélte egy ismerős varrónővel,és múlt héten jutottunk el odáig végre,hogy elvigyük a szoknyát a nőhöz. 
Ott elidőztünk,elnézegette a szoknyát,végül azt mondta hogy megoldja,adjunk időt neki- és mondta hogy kedden jöjjünk vissza ( ez volt előző hét csütörtökön).
S mikor ma hazaértem,mamám  rögtön ezzel fogadott,hogy elhozta a cuccost,és nézzem meg *-* Annyira bepánikoltam hirtelen,mert azt hittem,hogy szétbarmolta az egész szoknyát,meg nem lesz jó,és kész pánikban voltam.
Végül mondtam magamban,hogy oké,megpróbálom. S mintha rám öntötték volna *-* Olyan gyönyörű,és tökéletes,és el sem hiszem,hogy végre eljött az a pillanat,hogy tudom hordani *-* Eddig egy barátnőmnek se tudtam körül irni,mert ezt látni kell. Bár lehet ,hogy csak számomra nagy durranás,de nekem ez szerelem olt első látásra. Plusz nem mindennap talál az ember ilyen különlegességeket turkálókban.

Így kell elképzelni! Én most azt a felhúzható részét hátulra tettem,de szerintem oldalt is lehet hordani,mert szép úgy is. Nem tudom mennyire lehet kivenni- természetesen élőben szebb- ,de most ennyit tudtam tenni. Ahogy felhúztam,és tudatosult bennem,hogy jó is rám ,egyből le kellett fotóznom,mert most nagy az öröm! Hány hónapot (!!!) vártam erre a szépségre. De ebből látszik,hogy megéri várni  ;)

Ezt a képet csak azért,hogy teljes valómban is lássatok :D Bár utálom magam így fotózni,mert dög nehéz a gépem.
De tényleg még most is nehezen térek magamhoz,és boldog vagyok ^^ Őszre,télre megvan a ruhám :D Meg most kaptam Vivitől szintén egy hosszú szoknyát,ami nekem nagyon tetszik. Mondjuk az egy sima,egyszerű fekete, hosszú szoknya. De nagyon jó,és az is tökéletesen illik rám- talán kicsit nagy is.
De ha már itt tartunk,akkor mutatok képet azokról a tárgyakról,amit tőle kaptam mikor találkoztunk.  Írni már irtam róla fentebb,de akkor még képet nem csináltam.

Ezt a szivecskés nyakláncot kaptam (:

Illetve ezt a csipke kesztyűt. Egy egyszerű darab,de ajándékba kaptam,és saját kezűleg gyártotta,így tökéletes számomra.

Úgyhogy most kicsit azért jobb kedvem van azért,és örülök hogy vannak dolgok amik összejönnek (:

Szomorkodás

Senkit ne tévesszen meg az előzőekben megírt élmény beszámoló hangulata. Ugyanis nagyon jó volt visszaemlékezni ezekre és megírni, s picit újra átélni ezeket a csodás pillanatokat,de ettől még legbelül mindig szomorú vagyok.

Már egy ideje furcsa érzések környékeznek,és pontosan meghatározni se tudom ,hogy mi a baj. Az biztos,hogy a női bajok miatt keletkező hormon mozgalmak főszerepet játszanak a hangulat ingadozásomban.
De emellett annyira sok rossz dolog vesz körül.  Folyamatosan azt érzem,hogy nincs hozzá kedvem,elegem és nyugalmat akarok.  Csalódottságot is érzek,szomorúságot is,meg sok mindent egyszerre. Kezdődik ez az egész azzal a tudattal,hogy nem sokára mehetek megint suliba. Nem lenne egy percig se gondom,de tudom,hogy megint egy gusztustalan tanévnek nézek elébe; ugyanis ezelőtt is bénáztak ebben a suliban a szervezők,most sem lesz másképp. Elcsesznek mindent,és te vagy a hibás. Sok az igazságtalanság,nehéz lesz,és minden ránk lesz erőltetve. Nagy szívás mindjárt az,hogy egy másik városba kell majd mindig utazgatnunk a gyakorlati órák letöltésére. Hihetetlenül utálom már most azt is. Ne értsen félre senki,imádok idősekkel foglalkozni,és ilyen helyen gyakorlatozni- azt utálom,hogy mi a fenéért nem lehetett ezt Pécsen megoldani,mért kellett egy másik városban lévő szociális otthonnal szerződést kötni?!  Aztán persze ott van az is,hogy jövőhéten lesz először óránk és rögtön írunk is. Mondanom se kell,hogy a tananyag az sajnos nem könyvben van,hanem a suli oldalára töltik fel a tanárok,össze-vissza,mindenféle formátumban. Ez nekem szintén az agyamra megy. Nem értem mért nem lehet sorban  feltölteni,és egyféle formátumban- talán így mindenkinek működne. Ráadásul van nyári beadandó is,amit  3 nap alatt dobtam össze gyorsan; az volt a lényeg,hogy a nyári gyakorlat ideje alatt ki kellett választanunk egy idős embert - az én esetemben egy fogyatékost- ,és minden személyes adat nélkül kortörténetet,anamnézist írni. Azt se tudtam hogy kezdjek neki- átnyálaztam a legproblémásabb gyerek papírjait,és 3 nap alatt összeállítottam az egészet. Ez a része letudva,meg be vittem a gyakorlatis papíromat is végre- az igazoló lapot-,mert kitalálták,hogy csak annak a bemutatásával kezdhetem a következő évet. De ezt is úgy tudtam meg,hogy egy osztálytársam közölte,ugyanis nem tudtam az oldalra se fellépni- folyamatosan kiirta,hogy karban tartás alatt. Más meg feltudott nézni. Szóval már most gyűlölöm ezt a fejetlenséget.

S ez csak egy gond,ami nyomja a lelkemet, de ott van még az a sok ezer másik,amitől nem tudok szabadulni. Kicsit kezdek belefáradni,hogy félreismerem az embereket. Nagyon sokan másnak adják magukat,mint amik valójában. elhitetnek az emberrel minden szépet és jót,utána meg még te vagy a hibás,ha esetleg megjegyzed,hogy valami hibádzik. Én már nem értem. Túlontúl gyerekesek a mai emberek. Nem érzik át,hogy a tetteiknek,meg a viselkedéseiknek következménye van. Nem igen akarok erről többet írni,mert nem értené úgyse meg senki.
A másik bosszantó érzés,mikor legeslegbelül tudod,hogy kell egy bizonyos valami,és mégsem lehet a tiéd, nem lehet a birtokodban. Nem szeretem a lemondást. Gyerek korom óta más se megy,csak hogy én mondjak le erről, arról, amarról, mert nem engedhetjük meg. A barátságoknál, illetve a párkapcsolatoknál szintúgy. Ha én akartam valakit,akkor felejthettem is el ezzel a lendülettel,mert más kell neki,foglalt,stbstb. Ezekre is ráuntam már. Annyira úgy érzem legbelül,hogy legszívesebben tényleg megszűnnék létezni egy kis időre,mert lelkileg belefáradtam mindenbe.  Aztán ezek mellé társulnak a mindennapok gondjai; az állataim halála,amin a mai napig nem tudom magam túl tenni. Még mindig a szemem előtt lebeg amikor a szerencsétlen drága kutyánk testét beledobták egy kukába,és elvitték.... Vagy amikor a macskám a szemem láttára verte magát a földhöz és lassan kínok között megfulladt.... Nem bírom már ezeket a terheket és folyamatosan egyedül érzem magam. Most már jó ideje nem volt párom, és azért ilyenkor megszokott volt az,hogy ő segít ha baj van.  Megszoktam,hogy nem vagyok egyedül ilyen téren,és mikor gond volt,lazán talpra álltam. De most semmi.  Persze sokan támogatnak a barátaim közül,de fizikálisan nincs itt senki,akin kisírhatnám magam,vagy aki átölelne és csak lenne mellettem ,s tartaná a lelket bennem.  Naná,hogy egyedül érzem magam.
Aztán ott van még a munkahelyem,ahol azért teljesíteni kell,elviselni az idegesítő munkatársakat- pedig egy kettőnek a szívét is kitépnél,úgy utálom.  Itthon nem vár senki,ezért egész nap bekockulok és gépiesen beszélgetek az emberekkel az unalmas életemről. Van akit érdekel a bánatom,van aki leszarja és elmenekül inkább és nem beszélgetünk többet.  Ez szintén zavaró dolog de nem tudok mit csinálni. 
Sok a lelki bajom és egyre nehezebb egyedül. Persze azoknak köszönöm,akik fordítanak rám időt ♥ Nekik sose fogom elfelejteni és nyilván ne is vegyék magukra. meg nem is megbántani,vagy leszólni akartam bárkit is,egyszerűen el vagyok keseredve legbelül és egyedül érzem magam.